Sári mindössze 780 grammal született a 25–26. héten. Összesen 31 napig volt lélegeztető-gépen, egy enyhe, majd felszívódó agyvérzésen kívül, a problémamentes három és fél hónapos kórházi tartózkodás után 1880 grammal érkeztünk haza. Szopott, jól táplálható volt, szépen gyarapodott, de fél éves korában még jóformán nem csinált semmit. Ekkor találkoztunk Lakatos Katalinnal. Az első felmérő tesztnél tizenegyből talán hármat vagy négyet teljesített Sári, ez hihetetlenül elkeserített.

Haragudtam, amiért nyíltan a szemembe mondták, hogy a gyermekem komoly segítségre szorul. Megijedtem. Addig a kórházban csak a grammok gyarapodása volt a legfontosabb és a “majd megnő” hozzáállás dominált. A családban – mivel nem volt hasonló eset – megpróbáltak nyugtatgatni, “biztosan behozza a lemaradást”.

Közben Sári ordított a torna bemutatása alatt, nyilván azt követelte, hogy hagyják őt békén! Nagyon megrázó volt nekem az egész, még az is megfordult a fejemben, hogy milyen buta vagyok, amiért eljöttem, és hagyom, hogy ezt műveljék ezzel a szerencsétlen gyerekkel, aki már annyi mindenen ment keresztül és biztos, hogy nincs szívük, ha ilyet művelnek a gyerekkel nap, mint nap.

A torna után Sári szopott egy nagyot és aludt két vagy három óra hosszat. Ez meglepett, mert napközben ritkán aludt ilyen mélyen és jól. Ez volt talán az első fordulópont, amelytől nem az érzelmeim, hanem a józan eszem kerekedett felül. Szigorúnak és soknak tűnt a torna, de hamar megszereztük a nagylabdát és a többi eszközt, úgyhogy észrevétlenül a mindennapok részévé lett a “Sári tornáztatása közösen” foglalkozás.

Az egész család, Apa, Panni (3 éves) és én csak Sárival foglalkoztunk irányítottan minden nap majdnem egy órát. És nemsokára jöttek is a sikerek. Az egyik függőleges büfiztetés alkalmával Sári két kezére támaszkodva kinyomta magát és rám nézett. Azután a labdán és már a földön is ment. Ekkor már Sári várta a foglalkozásokat, sokszor napközben a nagylabdán csak játékból is, de nevetve tornáztunk. Majd megfordult. Minden új mozdulat csak erősített bennünket abban, hogy milyen szerencsések voltunk, hogy megtanulhattuk “a tornát”.

Kéthetente a kontrollok alakmával nagyszerű érzés volt beszámolni másnak apróságnak tűnő önálló mozdulatokról. Sokszor megdicsértek bennünket, ami további erőt adott. Egy éves korában sajnos Sári nagyon beteg lett. Kétszer került kórházba, több mint egy hónapig tartó hörghuruttal küszködtünk. Ekkor a torna sajnos sokszor elmaradt, mivel még rendesen levegőt venni is alig bírt. De a mozgása nem gyöngült, nem hanyatlott, sőt! Forogva segített magán, hogy elérje célját. Tavasz végére önállóan üldögélt és ügyesen mászott.

Összegzésként: szerencsésnek tartom magunkat, hogy igénybe tudtuk venni az Alapítvány szaktudását és szolgáltatásait. Meggyőződésem, hogy nem tartanánk itt, ha mindez nem így történik. Sok munka áll mögöttünk, de megérte! Köszönjük a türelmet és az odafigyelést, és kívánunk minden munkatársnak jó egészséget és sok sikert!

Sári
Sári