Zolika 7,5 éves volt, amikor megismertük Lakatos Katalint. Akkor már második éve jártunk rendszeresen az Autizmus Ambulanciára, az ottani diagnózisunk szerint Zolika enyhe autista és beszédfejlődési zavarokkal született, magas intelligenciával, de kimondottan alacsony beszédintelligenciával rendelkezik. Minden tekintetben igyekeztünk betartani az ambulancián hallottakat, a helybéli autista tagozat gyógypedagógusa hetente foglalkozott vele (vizualizáltunk, én-könyvet írtunk, viselkedési forgatókönyveket gyártottunk, stb.), ezen kívül gyógypedagógusok és logopédusok sora foglalkozott Zolikával 4 éves kora óta. Nagy körültekintéssel választottuk ki óvodáját, kis közösségbe járt, mindent igyekeztünk az ő fejlődése érdekében maximálisan jól intézni.

Eredményeink természetesen voltak, Zolika értelmes, szófogadó őszinte kisfiú volt, nem voltak magatartás problémái, de bizonyos pontokon, elsősorban a beszéd, az akaratlagos figyelem, a rugalmas gondoskodás és a közösségi beilleszkedése terén nem sok előrelépést vettünk észre.

Nem csak mi szülők, hanem a Zolikát jól ismerő gyógypedagógusok is úgy gondolták, talán ebben a gyerekben ennél több van, néha voltak ugyanis pillanatnyi felvillanásai.

Mert milyen kisgyerek is volt ekkor Zolika? Tudása talán az iskolakezdésnek megfelelő volt és két személyes kapcsolatban mindent végrehajtott, de csoportos szituációban, frontális foglalkoztatás esetén nem figyelt és nem is tudta, mi történik. Úgy gondoltuk, iskolába járni azért fog, hogy közösségben legyen, de mi magunk fogunk neki itthon mindent megtanítani, mivel az iskolában úgysem tud figyelni.

Beszélgetni alig tudtunk vele, folyton csak meséket mesélt, és nem kommunikált. A környezetéről alig tudott valamit, nem tudta elmondani, mi történt vele az óvodában, a csoporttársai nevét minden nap külön gyakorolta vele az óvó néni, mégsem tudta 2 kisfiú kivételével évvégéig megjegyezni. Utált mozogni, csak szelíd “kényszer és zsarolás” hatására volt hajlandó megmozdulni. Rosszul tájékozódott térben és időben. Ekkor hallottunk Lakatos Katalin módszeréről, és azonnal jelentkeztünk is. Kati megvizsgálta Zolikát (valahol 20-30 % körül teljesített – hatalmas csalódás, mert a lexikális tudása alapján iskolaérettnek véltük) és elkezdtük az első tornát. Nem ismertük a módszert, csak belevágtunk, egyrészt, mert egy esélyt sem akartunk kihagyni, másrészt, mert éreztük, most másfelől közelítjük meg a problémát, mint eddig, és az eddigi módszerekkel csak egy helyben topogunk. Őszintén nem igazán bíztunk a sikerben. Valószínűtlennek látszik egy laikus számára, hogy amivel gyógypedagógusok éveken keresztül nem boldogulnak, majd napi néhány bukfenc és labdagurítás megoldja! A torna az első hetekben még könnyű kis sétagaloppnak látszott. Pont nyári szünet volt, Zolika jól nevelt kisfiúként megtette, amire kértük, hát tornázott is a kedvünkért. Kézzelfogható tényeink ekkor még nem voltak, de mi már úgy éreztük, mintha egy picit kevesebbet mesélne, mintha a kishúgára, jobban odafigyelne, ha sír, mintha idegenekkel szemben picit megnyílna.

És akkor jött az a bizonyos szeptember, Zolika elkezdte az első osztályt, és Kati mindenképp el akarta indítani a 3. tornát, ami elmondása szerint egy “nagy minőségbeli ugrás lesz”. A torna rendkívül nehezen ment. Minden alkalom 1,5-2 óráig tartott, és még két hét után is olyan szinten nem ment, hogy Zolikának fogalma sem volt róla, mi a gyakorlat. Szárazra beszéltem a szájam és csak ráncigáltam őt összevissza. Úgy éreztem magam, mint egy rabszolgahajcsár, ráadásul bizonytalan voltam, van-e értelme egyáltalán tovább terhelni Zolikát, van elég baja ennek a szegény gyereknek anélkül is, hogy az őrült anyja még ebbe is belehajszolja. Nagyon közel álltam hozzá, hogy feladjuk, de összeszorított foggal végig csináltuk. Zolika nagyon lassan, de megtanulta a tornát. A mélypontnak vége volt, a torna mindennapjaink része lett, hetente 3-4 alkalommal tornázunk. Zolika egyáltalán nem bánja, sőt elvárja és követeli azt a plusz figyelmet, amit a tornázás révén kaphat meg.

Zolika messze várakozáson felül teljesítette az iskolakezdést és az első félévet az iskolában. Nincsenek különösebb problémáink a tananyaggal, a követelményeket teljesíteni tudja. Zolika mozgékonyabb lett, szaladgál, biciklizik, mint egy normál kisgyerek. Mesélni továbbra is borzasztóan szeret, de lehet vele beszélgetni, vannak saját gondolatai, és tökéletesen el tudja mesélni, mi történt az iskolában. Az órákon általában figyel, a feladatokban részt vesz, jelzi, ha elmaradt. Beszédfejlődése beindult. Társait nevükről ismeri, röviden jellemezni is tudja tulajdonságaikat. A játékba bekapcsolódik néhány percre, barátokat keres. Már az új, szokatlan dolgok sem hozzák zavarba. Naponta több tucat szót kell neki elmagyarázni, mit jelentenek, mikor használjuk őket, pl. megüti a főnyereményt, elsárgul az irigységtől, stb. Időben, térben már jól tájékozódik, jól felismeri az évszakokat, napokat, megtanulta a hónapokat. Most tanulja a naptárt és az órát. A családi viszonyokat is kezdi megfigyelni, ki az anya testvére, kik az apa szülei, stb. A torna kezdete óta nem csak elkezdte az első osztályt, megtanult írni, olvasni, számolni, hanem más területen levő elmaradásait valami iszonyatos tempóval hozza be.

Reménnyel telve gondolunk tehát a jövőjére, amikor teljes emberként megállja a helyét a többi 8 éves között, sőt talán nem csak köztük, hanem velük él majd, mert bizakodva slussz poénként hadd árulom el a legújabb nagy titkot: A FIAM SZERELMES!!!

Zolika
Zolika